Pádár Kálmán (1860-1938) 1883-tól folytatott önálló gazdálkodást Jászárokszálláson kívül Pusztakerekudvardiban is. A forradalmak után választották meg főbírónak, s többszörös újraválasztás után végül 1932-ig viselte ezt a hivatalt. Ebből a korszakból származik ez a történet is.

Amikor Jászszentandráson felavatták az első világháborús emlékművet, meghívták a többi jász község elöljáróságát is az ünnepségre. Összeült hát az árokszállási elöljáróság, hogy határozzon ebben a kérdésben. Azt eldöntötték gyorsan, hogy küldöttségnek kell képviselnie a községet, azon sem volt vita, hogy ki legyen a vezetője.
  Hát ki lehetne más, mint Pádár Kálmán bácsi, a bíró? Ez magától értetődik - mondta az elöljáróság egyik tagja, s a többiek rábólintottak.
  - De hát a küldöttség mit vigyen, a vezetője mit mondjon?
  - Vigyen egy nagy koszorút!
  - Az nem jó, azt mondják majd, nicsak, hogy fölvágnak az árokszállásiak!
  - Akkor vigyen kicsit!
  - Az se jó, mert azt mondjak: nicsak, hogy a fogukhoz verik a garast az árokszállásiak!
  Végül megegyeztek, hogy a koszorú ne legyen se kicsi, se nagy, hanem olyan közepes forma, hogy ne tudják megszólni őket miatta.
  - Hát a beszéd milyen legyen?
  - Legyen jó hosszú és értelmes!
  - Hosszú ne legyen, mert abból baj lehet! Szégyenszemre még belesül a bíró, ki is nevetik, és az nagy csúfság lenne az elöljáróságra, de még a községre is.
  - Akkor ne mondjon semmit, csak tegye le azt a koszorút!
  - Azt se lehet! Még azt hinnék, hogy Árokszálláson néma bírót választottak.
  - Hát akkor Kálmán bácsi szóljon is egy pár szót, röviden és velősen!
  Úgy is történt, ahogy az elöljáróság elhatározta. Amikor a nagy napon Szentandráson rá került a sor, a bíró odaállt az emlékmű elé, és így szólt:
  - Árokszállás nevibe' leteszem a tövibe.
  És letette.

(Bistey András: Jász dekameron)