Átment hozzá a szomszédék kisgyereke és kérte az embert, mutasson neki valamit, amin nevetni lehet. Az ember kihívta a gyermeket a laposra és mondta, hogy mutat, de azt kéri, ne nevessen, és amit lát, azt ne mondja el senkinek. Az ember lába közé kapta a seprőt, és nagyot ugrott. Akkor rengeteg seprős ember jelent meg és hozzákezdtek mindenféle hülyeséget csinálni: énekeltek, táncoltak, húst sütöttek, keverték a rántást stb. A gyermek úgy megijedt, hogy még ma sem rendes.

Pádár Kálmán (1860-1938) 1883-tól folytatott önálló gazdálkodást Jászárokszálláson kívül Pusztakerekudvardiban is. A forradalmak után választották meg főbírónak, s többszörös újraválasztás után végül 1932-ig viselte ezt a hivatalt. Ebből a korszakból származik ez a történet is.

Amikor Jászszentandráson felavatták az első világháborús emlékművet, meghívták a többi jász község elöljáróságát is az ünnepségre. Összeült hát az árokszállási elöljáróság, hogy határozzon ebben a kérdésben. Azt eldöntötték gyorsan, hogy küldöttségnek kell képviselnie a községet, azon sem volt vita, hogy ki legyen a vezetője.
  Hát ki lehetne más, mint Pádár Kálmán bácsi, a bíró? Ez magától értetődik - mondta az elöljáróság egyik tagja, s a többiek rábólintottak.
  - De hát a küldöttség mit vigyen, a vezetője mit mondjon?
  - Vigyen egy nagy koszorút!
  - Az nem jó, azt mondják majd, nicsak, hogy fölvágnak az árokszállásiak!
  - Akkor vigyen kicsit!
  - Az se jó, mert azt mondjak: nicsak, hogy a fogukhoz verik a garast az árokszállásiak!
  Végül megegyeztek, hogy a koszorú ne legyen se kicsi, se nagy, hanem olyan közepes forma, hogy ne tudják megszólni őket miatta.
  - Hát a beszéd milyen legyen?
  - Legyen jó hosszú és értelmes!
  - Hosszú ne legyen, mert abból baj lehet! Szégyenszemre még belesül a bíró, ki is nevetik, és az nagy csúfság lenne az elöljáróságra, de még a községre is.
  - Akkor ne mondjon semmit, csak tegye le azt a koszorút!
  - Azt se lehet! Még azt hinnék, hogy Árokszálláson néma bírót választottak.
  - Hát akkor Kálmán bácsi szóljon is egy pár szót, röviden és velősen!
  Úgy is történt, ahogy az elöljáróság elhatározta. Amikor a nagy napon Szentandráson rá került a sor, a bíró odaállt az emlékmű elé, és így szólt:
  - Árokszállás nevibe' leteszem a tövibe.
  És letette.

(Bistey András: Jász dekameron)

Állítólag ősi ösztön, hogy a gyümölcsök kemény magját nem nyeljük le, mivel bennünk a tudás, miszerint az méreg. Százhúsz éve még nem így gondolkodtak minderről:

 
Gyilkos cseresznyemag
A gyermekeknek az a rossz szokása, hogy a cseresznyét vagy csemegét magostul megeszik, már sok bajt idézett elő, s nem ritkán történt, hogy a felnőttek is életükkel fizettek meg gyümölcs magjának lenyeléséért. Nothnágel bécsi orvostanár a bonczoló asztalnál mutatta be minap a magevés egy ily áldozatát. Brumnecker János 26 éves asztalosinas holtteste volt ,ki néhány nap előtt sok cseresznyét magostul evett meg. Másnap bél-és hashártyagyulladás tünetei között közkórházba be is szállították, s már akkor valószínűnek tartották, hogy a lenyelt magok a belét átlyukasztották. Ez csakugyan ki is derült a bonczolásnál. Jó lest tehát a gyermekekre vigyázni!

(Jászsági Híradó, I. évfolyam 21.szám - 1890. június 22.)

Egy őszinte hirdetés:

"Feleségül venném azt a tisztességes 20-30 éves leányt, ki válóperemet financírozná. Testi hiba nem akadály. Én egy 32 éves munkás ember vagyok. Címem Ösztereicher Henrik úrnál, VI. kerület, megtudható."

(Jászárokszállás és Vidéke, 1915. augusztus 12.)

Mindig is szerettem a történelmet. Főként azért, mert úgy gondoltam, tudni önmagában is érték. Ahogy egy szép képben is gyönyörködünk, úgy lelhetünk örömet a feltárt információkban.

Aztán az egyik legjobb barátom rádöbbentett arra, hogy a történelem bizony praktikus is. Sok esetben fordulhatunk a régen élt emberek tudásához, de akár balgaságaihoz is, és legalább annyit okulhatunk, hogy egy rossz utat kizárunk a lehetőségek sokaságából. Hogy ne vegyünk magától értetődőnek logikus dolgokat, hanem meglássuk, mi vezetett a jelen állapothoz. Mert nem üres közhely az, hogy a történelem az élet tanítómestere.

Ennek ellenére én mégis a tudás szépsége miatt foglalkozom a történelemmel.

Remélhetőleg, ilyenformán épül majd a blog is: 

Tervem, hogy az évek során összegyűjtött történeteket, életrajzokat, érdekességeket ezen a helyen gyűjtöm össze.